(szépirodalom)
Budapest, Jakab József utca 5.
Fejes Endre ekként ír egyik novellájában a szövetkezeti lakáshoz jutás körüli időszakról:
Fájt a szemem. Vizsgálták, de nem írtak új szemüveget. Kenőcsöt kaptam, csöppeket. És komoly figyelmeztetést.
- Többé nem szabad mesterséges fénynél dolgoznia.
Világos lakást nem írtak receptre.
Számolni kezdtem. Siralmas eredményre jutottam. Ha fölveszek minden lehetséges előleget, kölcsönöket kérek, talán szövetkezeti lakás beugróját összeszedem. Mást semmiképpen sem. E szép új világban olajozottan ment nekem minden. Kérvényt írtam. Boldogan tudattam a hivatallal, meg tudom szerezni a szükséges pénzt. És természetesen fölajánlom kedves, kicsi, de sajnos sötét tanácsi lakásomat. Emberül bántak velem. A hivatal nem húzta az időt. Néhány nap múltán, indokolás nélkül elutasítottak.
Falhoz vágtam egy sörösüveget, fölrúgtam egy hokedlit. Rezgett az ablaküveg, a szomszédok tapsoltak a folyosón. Befejeztem műsoromat.
- A szemüket írom ki! - ordítottam. - A csipás szemüket!
A Városkapu cukrászdában kisregénnyel kínlódtam. Félóránként ismerős ült asztalomhoz. Kávét ivott. Kérdezte, mit írok.
- Végrendeletet - mondtam.
Mindenki érdeklődött, mikor költözöm másik lakásba. Világosba.
A Rozsdatemető századik előadásához közeledett. Keres Emil jó szívvel volt hozzám. Tanácsolta, beszéljek a Fővárosi Tanács nagy hatalmú elnökével. Az elvtárs hosszasan lelkendezett az előadásról. Biztosan segít.
- Nem olyan nagy ügy, amit kérsz.
Ugyanezt mondták mások is. Nem mentem.
- Lótúró - mondtam. - A pénzemért nem tarhálok.
Délelőtt Urbán Ernő ült asztalomhoz. Kávét ivott. Kérdezte, mit írok.
- El nem hiszed. Mit nekem Balzac! Vezércikket írok a Népszabadságnak.
- Az elutasított lakáscserédről?
- Csere?
- Mi más? Adsz egy lakást, kifizeted a másik teljes vételárát.
- A nagy októberi forradalomról írok, ami novemberben van. Nehéz meló! Zsák cement!
Ne zavarjon senki!
A pincérlány kért, halkabban politizáljak. Menekülnek a vendégek.
Urbán Ernő is azt tanácsolta, beszéljek a Fővárosi Tanács elnökével.
- Nem kellemes, tudom, de a szemed fontosabb.
Gorombán tiltakoztam. Otthagyott. Joggal. Ez így nem megy. Ártatlan embereket bántok meg. Fölhívtam a nagy hatalmú elvtársat. Reggel kilenckor vár, mondta.
Ült hatalmas íróasztala mögött. Én állva, röviden vázoltam helyzetemet, kérésemet. Szemüvegéről áradt a hideg. Ő is rövid volt.
- Maga profi. Vegyen öröklakást.
Még nem volt fél tíz, amikor megittam fél tucat cseresznyepálinkát. Térffy Tamás, aki túlélte a kitelepítést - Füst Milán küldött neki rendszeresen csomagot, soha nem mulasztotta el nagy betűkkel ráírni: Füst Milán Kossuth-díjas író -, de nem élte meg
az áhított többpártrendszert, nálam ült, várt. Ölében táskarádió. Mint mindig, éjfélig hallgatta a Szabad Európát. A Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. Figyelmét megosztotta beszámolóm és a hírek között.
- Semmi baj - mondta -, majd az elvtárs beosztottja elintézi. Steinbeck Pestre jön, találkozni akar veled. Evvel kezdeni lehet valamit.
- Szívesen látom.
- Ide nem hozhatják. Tolmáccsal együtt be se fér. Te most már ne beszélj bele.
Kezembe nyomott egy üres papírlapot.
- Írd alá. Majd fölégépelem a szöveget. Majd én átadom.
Aláírtam.
A beosztott valóban elintézte. Megvehettem a szövetkezeti lakást Angyalföldön, az Árpád-hídnál. Nappal végre nem kellett lámpát gyújtani.
Pompás munkahely volt. Köpésnyire a Dagály-fürdő. Hangosbeszélőn percenként kérték Mancikákat, Bözsikéket, Pistukákat a trafik elé. Nem unatkoztam. Kilenc emelet minden lármáját fölerősítve vezették
szobámba a csövek. Vízcsobogástól családi cirkuszokig.
Lohr Ferenc hangmérnök megvizsgálta szobámat.
- Szigetelni építkezés közben illik - magyarázta. - Most már legföljebb a zaj hetven százalékát zárhatjuk ki. Megtervezem, irányítom a munkát barátságból. De úgy is többe kerül, mint a lakásod. Használj füldugót. Ha nem segít, kapcsolj be magnetofont. Háttérzenével elviselhetőbb lesz talán.
Ötféle füldugót próbáltam ki, eldobáltam őket. Kora reggeltől késő délutánig viaskodott szobámban vízcsobogással, Dagály-fürdővel a Carmina Burana.
Én mással viaskodtam. Más baj emésztett.
Apró betűimmel teleírt papírokat gyűrtem a kosárba. Kínlódtam a kisregénnyel. Múltak hetek, hónapok. Időnként hangosan fölröhögtem. Beleharaptam tehetséges kezembe. Esténként seggrészegre ittam magamat.
- Egy jó mondatot adj nekem, Isten - dadogtam -, a második már megszólal.
De részeg embernek Isten nem vezeti tollát.
És eljött a hajnal. Szívemben csönd volt. Remegő kézzel papír fölé hajoltam. Írtam jó mondatokat nyári alkonyatról, még egyet kibontott hajú lányról. A következőben Balaton vizén szűrt fény táncolt. Cuppantottam, eldobtam.
Pálinkát ittam. Nem segít, tudom.
Egy délelőttön megszólalt a csöngőm. Kikapcsoltam a magnetofont. Az előszobaajtóban író lökött félre, szobámba robogott. Mázsás aktatáskáját íróasztalomra tette. Ágyamra ült. Letörölte könnyeit. Elmondta, ki tudja, hányadszor, ő mélyről jött. Tudtam én is. Apja egyik bányánk főmérnöke volt. De múltjából csak a bányát emlegette. Azon a délelőttön sírt.
- Mélyről jöttem, mégis diplomát szereztem. Vállalati jogász vagyok, egész héten dolgozom. Csak vasárnap írhatok. Minden vasárnap délelőtt megírok nyolcvan lapot. Ebéd után alszom egyet. Estig megírok még nyolcvan lapot. Több mint ötven kötetem jelent meg. Nem remekmű mindegyik, de a mennyiség átcsap minőségbe. Mégis gúnyolnak, mert munkás voltam és a munkások sorsáról írok. Csorgott arcán a könny.
- Munkásírónak nincs kegyelem - sírta.
- Zuboly takács, Solness építőmester, Shakespeare mégsem munkásíró. Ibsen sem -
vigasztaltam. Letörölte könnyeit.
- Ugye?
Mintha ez megnyugtatta volna. Percnyi szünet után újból elöntötte a könny.
- Leadtam a novelláskötetemet. A lektor írásba adta, hasznavehetetlen.
- Ki a lektorod?
- Virág Erzsi. Ismered.
Nyeltem. Rugós késemre néztem, Gyulai Líviusz hozta Olaszországból.
- Virág Erzsi első kötetemtől a lektorom - mondtam csöndesen. - Kiátkozták miattam elégszer. Állta. Soha senkitől annyi szeretetet nem kaptam. Odaadással, műgonddal, felelősségtudattal gondozza a kéziratokat. Nemcsak az enyémet, Galgóczi Erzsiét, de minden íróét, akivel dolgozik.
Nem érdekelte a szövegem.
- A Magvető igazgatója képes volt elfogadni lektora véleményét. Leszaladtam Szigligetre Rayman Katihoz, aki nem akárki. Franciául is tud.
- Magyarul is.
- Mégis megtagadta, hogy pár nap alatt elolvassa mind az ezer novellámat. Ezért jöttem hozzád. Aktatáskájából kiszedte, íróasztalomra pakolta novelláit.
- Olvasd el. Véleményezd. Holnap érte jövök.
Bólintottam.
- Elolvasom, ha befejeztem a kisregényem. Nem sok híja.
- Mennyi?
- Talán egy év.
Kigombolta nadrágját. Alsónadrágjával együtt térdéig letolta. Kiemelte herezacskóját. Zokogott.
- Miattatok kaparom véresre! Tűzvörös!
Kértem, pakoljon el mindent, ami a keze ügyében van, mielőtt megfázik. Megtörtént. Az ajtóban ordított.
- Téged a mi kutyánk kölykedzett! Elfajzottál, senki lettél!
Fölhívtam Virág Erzsit telefonon. Mondtam, jó napom van, láttam a kollégám tökét. Tűzvörös. Mielőtt az egész szakma és minden országvezető megcsodálja, találjanak ki valamit.
- Kitalálunk - ígérte Virág Erzsi. - Megkérem, vegyen ki pár száz novellát, írjon
helyettük újakat. Amíg elkészül, földrengés lehet, világháború. De csak vasárnap lett újra.
Hétfőn Virág Erzsi asztalán ott volt a pár száz új novella. A kollégámnak kemény kikötése volt. Ő írja a fülszöveget. Megadással rábólintottak.
Virág Erzsi, férjével, a mindig mosolygó, csöndes Arival eljött hozzám. Mutatta a fülszöveget. Valahogy így kezdődött:
A kiadó nagy nehézségek, harcok árán szerezte meg ezt a remekművet. Zseniális szerzője, a valaha volt munkás, ma már túlszárnyalta Dosztojevszkijt, mélyebben lát az emberi lelkekbe. És így tovább.
Fuldokoltam a nevetéstől.
Kassák nem.
- Magát kutya szülte? - kérdezte.
Néztem szúrós szemét.
- Akkor ne beszéljen ilyen bárgyúságot. Vagy járkáljon négykézláb.
Fájdalmasan hiányzik, örökre pótolhatatlanul, a mindig két lábon a földön álló Kassák.